Rólunk írták

A cikket Bársony Fanni írta rólunk. Ez úton is köszönjük neki!:) 

A Közösségben Élni nevet viselő civil kezdeményezés a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Lakóépülettervezési Tanszékéhez köthető, az ott tanító-doktoráló-hallgató építészek az elméleti alapokat és külföldi gyakorlatokat megismerve a „co-housing”-ot itthon is szeretnék minél szélesebb körben elterjeszteni, és elérni, hogy ez a lakhatási forma az alulról szerveződő közösségek számára Magyarországon is egy valós alternatíva legyen.

Az első „cohousing”- ok Dániában a ‘60-70-es években jöttek létre, majd Nyugat-Európa számos országában és ez Egyesült Államokban is megjelentek. A korábbi évszázadokra jellemző többgenerációs együttélés az utóbbi évtizedekben egyre marginálisabbá vált a modern nyugati társadalmakban, manapság a családok kisebb egységei az ún. nukleáris családok élnek csak együtt, méghozzá külön háztartásokban. Ez a modell terheket ró a jóléti államokra, és számos társadalmi problémának is forrása. Házaink, lakásaink többnyire családra tervezett ingatlanok, amelyekben a lakók, ha idős korukra egyedül maradnak, nehezen birkóznak meg a fenntartással, az egyedülléttel, a magukról való gondoskodással. Nemcsak az idősek között, a fiatalabb generációkban is egyre több az egyszemélyes háztartás, a szomszédsági viszonyok pedig eltűnőben vannak, és azt mondhatjuk, hogy a lakáspiac és az építőipar csak lassan reagálnak ezekre a társadalmi változásokra, az egymástól nagyon különböző típusú lakhatási szükségletekre és az emberek közösségi élet iránti megnövekvő igényeire is. Ezekre az átalakulásokra és hiányokra próbálnak reflektálni a „co-housing”- ok, melyek  Európa keleti felén még csak elenyésző számban vannak jelen.

Magyarországon jelenleg még nincs olyan kezdeményezés, amely minden szempontból „co-housing”- nak minősülne, ugyanakkor a lakhatással kapcsolatos problémák közösségi alapú megoldásai nem új keletűek hazánkban sem. A „co-housing” típusú együttélésnek vannak történelmi hagyományai, a házközösség sokáig bevett lakhatási forma volt, és az ugyanazon házban vagy telken épített több házban együtt lakó és közösen gazdálkodó 3-5 család együttesét értették alatta. A kaláka, azaz a rokoni, szomszédi, ismeretségi alapon szerveződő önkéntes és kölcsönösségi elven nyugvó közösségi lakásépítés a szocialista időkben is meghatározó volt.

Egy modern „co-housing” persze jóval több az építési vagy felújítási munkálatok közösségi alapú kivitelezésénél. Itt a közös célokat kitűző és azonos értékeket magukénak valló tagok szigorúan önkéntes és nonprofit alapon lakóközösséggé szerveződnek, és együtt tervezik meg, és szabják a saját igényeikre későbbi ingatlanjukat. Fontos, hogy nem kommunákról van szó, egy „co-housing”- ban az egyes családok, tagok által kizárólagosan használt privát lakórészek és a közösen használt, közösségi funkcióval bíró terek jól elkülönülnek egymástól. A „co-housing”-ok az ideológiai közösségen túl jogi, gazdasági társulások is egyben, jellemzően egyesületi vagy szövetkezeti keretek között működnek. A közösségek kimondott törekvése, hogy a lakóközösségek kor, nem, élethelyzet, társadalmi osztály tekintetében is mind sokszínűbb tagokból álljanak, ami mögött az az elképzelés áll, hogy a régi típusú együttélési viszonyokat az ilyen diverz közösségek tudják lemodellezni. A sokszínűség a „co-housing”- okban fontos értékként fogalmazódik meg, emellett szinte minden „co-housing”- ra jellemző még a részvétel, az alulról építkezés, a demokrácia és a fenntarthatóság követelménye.

Kétségkívül a „co-housing”- ok egyik legnagyobb előnye a gazdasági fenntarthatóságukban áll. Könnyű belátni, hogy a lakórészlegek saját igényekre szabásával, a térhasználat alternatív formáival, az egyes részek közös használatával, a nagy tételben vásárlással jelentősen csökkenthetők a lakhatás költségei és a lakók ökológiai lábnyoma.

A fenntarthatóság azonban nem csak gazdasági értelemben valósulhat meg a „co-housing”- ok esetében. Társadalmi szempontból is fenntarthatóak annak köszönhetően, hogy a lakók önként szerveződnek és maguk választják meg azokat a személyeket, akikkel egy közösségben szeretnének élni. A környezeti fenntarthatóság kritériuma is érvényesül a terek és a terhek megosztása révén, a kulturális fenntarthatóság pedig azáltal, hogy a sokszínű közösségekben sokfajta hozott érték adódhat össze.

A békés együttéléshez természetesen a „co-housing”- ok esetében is kellenek szabályok, méghozzá olyanok, amelyek amellett, hogy tükrözik az ott élők igényeit és értékválasztásait, összhangban vannak a demokrácia alapelveivel is. Elengedhetetlen, hogy minden lakó részt vehessen a folyamatokban, hogy a lakók a saját igényeikre szabhassák a lakókörnyezetüket, hogy a szervezet ne hierarchikus legyen, hogy a lakók között ne lehessen vagyonközösség. A jellemzően konszenzusos döntéshozatal tovább erősíti a „co-housing”- ok demokratikus jellegét és társadalmi fenntarthatóságukat.

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a „co-housing”- ok elsősorban a középosztály tagjai számára jelenthetnek alternatívát, hiszen az ő lakhatási szokásaikban kaphatnak nagyobb szerepet a tudatosság, a környezeti- és egyéb fenntarthatósági szempontok, mint ahogyan az önszerveződéshez szükséges kapacitások is nekik állnak inkább rendelkezésükre. Ugyanakkor a külföldi példák azt is mutatják, van törekvés és több példa is arra, hogy különböző társadalmi hátterű csoportok vegyüljenek egy-egy lakóközösségen belül, extrém esetben például hajléktalant is befogadjanak a lakók közé. A sokszínűség kívánalma egyfajta integrációs modellt is eredményez, ami alkalmas és érdekes tereppé teheti a „co-housing”- okat a társadalmi konfliktusok tanulmányozására. Léteznek olyan konstrukciók is, ahol az állam vagy a helyi önkormányzat is jelen van a „co-housing”- ban, például oly módon, hogy ott szociális bérlakásokat tart fenn. Kérdés, mennyiben sérül ilyenkor az önkéntesség és az alulról szerveződés követelménye.

Közel sem biztos persze, hogy a „co-housing”- oknak a lakhatási problémákon túlmenően egész társadalmat érintő etnikai vagy szociális konfliktusok megoldását kellene felvállalniuk. A jó szomszédsági viszonyok kialakításával, az emberek közötti kapcsolati tőke, bizalom, és szolidaritás erősítésével, a sokszínűség értékként való kezelésével, a generációk közelebb hozásával, a demokratikus működéssel, a fogyasztás mérséklésével máris sokat tehetnek azért, hogy társadalmainkban több tudatos, aktív, felelős és nyitott állampolgár legyen.

A cikk elsődleges forrásául a 2015. április 13-án az ELTE PPK Gazdaság- és Környezetpszichológia Tanszék által szervezett Környezetpszichológiai előadások második alkalmán („Közösségi lakóhelyek, avagy a co-housing modell”) elhangzott előadások szolgáltak.