///Confessiones_01///

/// Confessiones_01 ///

Avagy hogyan kerültek történetünk hősei egy Hágai kóperatívba.

Természetesen többen is vagyunk a kezdeményezésünk mögött. Igyekszünk hát a feladatokat is megosztani, úgyhogy ennek keretében kontárkodom bele ezentúl én is -pár fokkal személyesebb hangvételben- a blogunkba.  

Jöjjön hát egy kis stílus váltás! Éljen a sokszínűség!

Arra gondoltam, h kicsit mesélek a magam élményeiről, tapasztalatairól. Bízzunk benne, hogy remekbe szabott kis cikksorozat lesz belőle!

Abban a szerencsében volt részünk, hogy egy időre a Cég kiküldött Hollandiába tapasztalatot cserélni a kintiekkel. Nosza összecihelődött a család és gondos előkészületek és egyeztetések után az egyik Hágai kóperatívban éltünk néhány hónapot.

Persze így leírva és visszatekintve mindez olyan egyszerűnek tűnik. Sőt fennhéjázónak. - Gondos előkészületek? - kérdezi a feleségem nevető szemmel. Jó-jó, be kell vallani tisztességesen, h inkább a szerencsén múlt, h a végén minden jóra fordult. Vagy ahogy Ottlik írja:

„Ez mindig így van: semmi sem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől; de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen. Hálára sem tart igényt a sors.”

Ottlik Géza - Iskola a határon

2013 márciusában vált világossá, hogy nyertem egy ösztöndíjat amivel a Cég szeptembertől ki fog küldeni valamelyik EU-s tagállam rokon szervezetéhez egy kis tapasztalat cserére. Beindult hát a nagyerejű családi lobbi (én), h ne valamelyik tagállamba, hanem pont Hollandiába küldjenek. Rokonság is él ott kint, egyetemi éveink alatt is sokat jártunk már oda. Sok emlék köt minket Hollandiához, és persze a szakterületünket is jól megismertük a látogatások alatt. (Van is mit tanulnunk egymástól.) Csodák-csodája, hogy sikerült a Cég mammutnyi adminisztrációján mindezt júniusra elérni, sőt igazából különösebb erőfeszítés és gerinc törés nélkül.

Még nagyobb csoda, hogy sikerült a feleségemnek is nyernie egy EU-s ösztöndíjat ugyanakkorra és ugyanoda. Így az már csak hab a tortán, h rögtön megdupláztuk az amúgy igen szűkös költségvetésünket. Ld a fenti idézetet.

Eleinte nem jutott eszünkbe, hogy co-housingban kíséreljünk meg szállást szerezni. Ennek több oka is volt.

Egyrészt itthon meglehetősen ismeretlen ez a lakozási forma. Én sem ismertem. Feleségem a Műegyetemen a doktori kutatása kapcsán viszont már olvasott róluk. Mégis eleinte nem kapcsoltuk össze a bennünk meglévő igényt a külvilág adta lehetőséggel. Szóval kutattunk szépen az interneten albérletért. Szállodázni nem akartunk az ára és a személytelensége miatt. De tulajdonképpen egy albérlet sem sokban különbözik ettől. Hágában egyrészt nagyon magasak az ingatlan árak (így a bérleti díjak is), másfelől nem igazán találtunk megfelelő albérletet. Sőt nem megfelelőt se találtunk. Pedig vészesen közelgett már a kiküldetés ideje, és még nem volt szállásunk.

Azért az is hozzátartozik az igazsághoz -mondatja velem ezúttal a feleségem ellenőrző tekintete-, h a szállástalanság nem lebegett Damoklész kardjaként a fejünk fölött. Engedhettük, h az idő, a szerencse, a karma, a gondviselés lerendezze a dolgainkat, mert vész esetén a kinti rokonság nagy szeretettel látott volna bennünket vendégül, amíg ott helyben el nem rendezzük a dolgainkat. - De ezt azért sokkal jobban szerettük volna elkerülni, ezer okból - teszi végül hozzá a feleségem.

Így aztán inkább szükségből írtunk a holland kóperatívokat összefogó országos szervezetnek, hogy kik vagyunk, mit szeretnénk, és hogy tudnának-e segíteni. Hát,... nem, nem tudnának. De legalább a honlapjukon találtunk -utóbb életmentőnek bizonyuló- címeket, linkeket, leírásokat a Hollandiában található kóperatívokról, persze hollandul. Viszont a GoogleTranslator a barátunk, és a lényeg azért így kibogozható volt, az email címnek meg úgyis tökmindegy milyen nyelven írják. Végül kb 10 szimpi kis Hágai kóperatívnak írtunk emailt, szépen leírva ismét, h kik vagyunk és mit szeretnénk.

Igyekeztünk ám minden szépet és jót beleírni magunkról... - De ez már végképp legyen egy következő poszt témája! - int nagy bölcsességgel a feleségem, rövidebbre fogva ezzel kicsit szószátyár magamat.

Igazából magunk se nagyon hittünk benne, h lesz olyan közösség, aki befogad minket távolról jött idegeneket. Viszont ahogy teltek múltak a napok, egyre inkább megszerettük a gondolatot, hogy kóperatívban éljünk. Megkésve vertük hát a fejünket a falba, hogy miért nem jutott ez korábban eszünkbe. Pedig de jó is lenne, ha valamelyik kóperatív igent mondana, mennyi már tisztázott és még kimondatlan félelmünkre lehetne gyógyír: kóperatívban élni. Szóval szó, ami szó, egyre inkább belelovaltuk magunkat a dologba.

Törvényszerűen együtt jár a nagy lelkesedés a nagy orrlógatással. Idő közben kb öt kóperatív válaszolt, h így meg úgy, de sajnos nem tudnak minket fogadni, viszont ha ott vagyunk feltétlen látogassuk meg őket, nagyon szívesen körbe vezetnek minket.

Aztán egy szép napon megtörtént a csoda...

Piripócs, 2014.01.15.